Első űrrepülése előtt és után órákat töltöttem Charles Simonyival, amikor a Duna TV számára tavalyelőtt dokumentumfilmet készítettem róla. Szerencsém volt megismerni őt a tiszteletére rendezett washingtoni gálán, beszélgettem vele a a magyar állami kitüntetés átadásakor, interjúkat készítettünk moszkvai luxusszállójában, filmeztük őt a csillagvárosi kiképzésen.
A leszállás utáni első percekben a kazah sztyeppéről az egész világ azt láthatta a NASA TV hordozható műholdadója segítségével, hogy a Szojuz-kapszulából kiszállva Charlest magyarul köszöntöttük és ő is magyarul szólalt meg a sok orosz között. Később fantasztikus—futurisztikus Seattle-i otthonában is sokkal több időt töltött velünk, mint amennyit az idejét beosztó fontoskodók előre „engedélyeztek”.
Tudtam róla, hogy nagyon komolyan gondolja az űrhajózás magánerőből való terjesztését. Ennek ellenére meglepett, hogy még egyszer repülni akar. Ráadásul azzal az első pillantásra „önzőnek” tűnő céllal, hogy mélyebben átélje a tavalyelőtt szinte csak rácsodálkozva megtapasztalt élményeket.
Az amerikai űrkomp jövőre tervezett leállítása és a nemzetközi űrállomás állandó legénységének bővítése miatt úgy tűnik, hosszú ideig ő lesz az utolsó magánűrutas. (És talán még tovább az egyetlen magyar, aki klétszer járt az űrben.) De Charles roppant komolyan veszi azt a küldetést, hogy csakis az övéhez hasonló áldozatatokkal lehet előmozdítani az űrhajózás további fejlődését. Mert mint láttuk, az állami érdeklődés lelohadt és újbóli gyors fokozására sincsenek komoly kilátások, különösen a jelenlegi gazdasági körülmények között.
A pénzügyi világválság közepette 35 millió dollár nem kis ár egy ilyen „magáncélú” ismétlésért, és egyesek talán elfecsérelt millióknak tartják azt, amit idelenn „hasznosabb célokra” is el lehetne költeni. De én biztos vagyok benne, hogy Charles rendkívüli elméje ezúttal is olyan intellektuális horizontokat látogat meg, amilyenekkel a Földön nincs lehetősége találkozni. Édesapjának egyik volt munkatársa, a Simonyi-család régi barátja, Keszthelyi Lajos professzor mesélte róla, hogy már gyerekkorában is úgy működött: „Hosszasan töprengett, fel s alá járt, látszólag nem csinált semmit. Aztán egyszercsak nekilátott, és pillanatok alatt felvázolta az ötletet, vagy megoldotta a problémát.”
Van még egy érdekes, mondhatnánk rendkívüli mozzanata az idei űrutazásának. Charles 60 éves koráig nem nősült meg. (A pesti RTL Klub TV szenzációhajhász megfogalmazásával szemben Simonyi sosem házasodott össze korábbi barátnőjével, az életvitel-médiamágnás Martha Stewarttal.) Tavaly novemberben vette feleségül a 28 éves svéd milliomosnőt, Lisa Persdottert, akivel családot szándékozik alapítani és akinek megígérte, hogy többé nem megy az űrbe. De Lisa támogatja a jelenlegi expedíciót.
Charles igazán megható gesztusának azt tartom, hogy az idei vállalkozás jelvénye többszörösen is új emberi állapotát tükrözi. A háttérbe bekomponálta felesége hazájának sárga—kék lobogóját az orosz, amerikai és magyar nemzeti színek mellé. A mission patch középpontjában ugyan ezúttal is a Pitagorasz-csillagzat áll (ami az „örökkévalóságot” jelképezi), de a tétel hagyományos ábráját (Charles matematikusként kezdte Amerikában!) most egy rakétát felbocsátó női alak teszi emberibbé. A mottó pedig Goethe Faustjának halhatatlan utolsó mondata: „Az Örök Asszonyi vonz odafent.”
(A Charles Simonyi, a meta-utazó c. kétszer 56 perces dokumentumfilmet a kilövés napján, március 26-án, ill. 27-én 15:20-kor ismétli a Duna Televízió.)
[Washington, start után]
Az egész világ magyarsága élőben kísérhette a Duna TV-n a Szojuz TMA-10 indulását, fedélzetén -- a két orosz kozmonauta mellett -- Simonyi Károllyal, a második magyar űrutassal.
"Bezárult a kör, visszatértünk a jövőbe" -- ezek voltak Charles legemlékezetesebb szavai Bajkonurban, amikor a felszállásra készülődve a kozmodrom múzeumában megtalálta az orosz rakétaprogram atyjának, Szergej Korolyovnak az URÁL-1-es számítógépét. Károly ugyanis 16 éves pesti srácként egy URÁL-2-n kezdett programozni, és éppen az az élmény távolította el -- mint ma beteljesült: nem végleg -- eredeti álmától, az űrrepüléstől.
A Duna TV-hez nagyon sokan betelefonáltak az adás alatt, mert a legtöbb magyar csatorna csak pár percben vagy pár másodpercben foglalkozott az eseménnyel. Többek között telefont kaptunk Károly első osztályos tanítónénijétől is, aki csodálatos felfedezés, mert régóta keressük az egykori ifjú tehetség tanárait. Alig várjuk, hogy interjút készíthessünk a hölggyel.
Az élő közvetítést kiegészítő stúdióbeszélgetésben részt vett Almár Iván csillagász és Keszthelyi Lajos professzor, a Simonyi család régi barátja. Számos izgalmas kérdés merült fel (meg lehet nézni utólag is a www.dunatv.hu/mentor webcímen), olyanok is, amelyeket már itt is taglalni kezdtünk: Mit jelent egy milliárdos űrutazása? Mennyire érzi magát magyarnak Simonyi?
Keszthelyi tanár úr ragyogóan rámutatott: átlagos Word-használóként is büszke lehet az ember arra, hogy egy icipici része van a vállalkozásban, és hogy azt -- mindkettőt! -- éppen egy magyar ember segített megvalósulni. Éppen erről szól Bisztray Györgynek, a Kis- és Középvállalkozások Egyesülete elnökének a blogkommentárja is.
Úgy érzem, sikerült legalább egy picit felrázni a közvélemény egy részét, hogy elgondolkodjunk: hogyan legyen ez a nemzet büszke saját legjobb elméire -- és hogyan ismerje föl azokat!
Ezzel a céllal folytatjuk, azoknak a bíztatásával, akik máris jelezték, hogy ezek csakugyan fontos kérdések manapság. Ha másért nem, már csak ezért is értékes ez az űrkaland!
-Tibor
Filed under: Duna TV, Bajkonur, Szojuz TMA-10, URÁL-1, Bisztray György, Szergej Korolyov, URÁL-2, tanítónéni, Kis- és Középvállalkozások Egyesülete, Keszthelyi Lajos, Mentor
[Washington, 1 nappal a bajkonuri indulás előtt]
Úri passzió-e az űr-misszió!?
Ez a kérdés foglalkoztat majd egy éve, pontosabban amióta megtudtam, hogy Charles Simonyi (Simonyi Károly; a továbbiakban többnyire Charles, mert ő így szereti), a számítógéptudós és üzletember, a világ harmadik leggazdagabb magyarja az űrbe készül.
Húszmillió dollárba kerül manapság egy magánűrutazás. Ezen a pénzen több mint hatmillió Big Mac-et lehet venni, amivel ugyanannyi éhező gyerek jóllakna Afrikában -- egyetlen napra. Csakhogy ezzel még nem oldódik meg a globális szegénység!
Vagyis ez a kérdés sokkal bonyolultabb, mint ahogy első pillantásra tűnik. Ezért érzem úgy, hogy meg kell ismernünk Charlesot. Ki is ő, mit is akar: látványos kalandot, inspirációt, hírnevet (alig hiszem, noha utánanéztem: egyetlen megkérdezett magyar informatikus sem ismerte a nevét az űrutazásáról szóló hírek előtt!), vagy valami mást -- többet, esetleg kevesebbet.
Charles egész eddigi élete a kíváncsiságról, kutatásról, munkáról, a "több"-ről szól -- gyanítom hát, hogy ennek a vállalkozásnak is hasonló értelme van. Első országos sikerét az űrkutatással kapcsolatos szenvedélyével szerezte (Irány a Vénusz vetélkedő, MTV, 1962), de aztán berobbantak világába a számítógépek, és a szoftverfejlesztés vált személyes "missziójává". Most talán visszatér az eredeti passzióhoz?
A film, ha elkészül, ezt (is) hivatott boncolgatni. De addig sok minden történik majd velünk meg különösen Charlesszal: olyan dolgok, amelyeknek az értelmezése később esetleg teljesen más színezetet nyer. Ezért ez a blog. (Egy részét sajnos "visszafelé" kell írnom, mert már a kilövésnél tartunk -- de majd valahogy jelölöm a múltat...)
Remélem, más is kedvet kap az együttgondolkodáshoz. Evégett hoztuk létre a Charles az űrben elnevezésű világhálós (online) vitafórumot, de természetesen ennek a blognak is "vissza lehet feleselni". (Moderálni nincs idő, meg nincs is értelme, de szeretném, ha megtartanánk a civilizált hangnemet. Ezért fenntartom a jogot, hogy az esetleg felbukkanó elfogadhatatlan nyelvezetet kigyomláljam.)
További anyagok, képek és videók találhatók a Duna TV honlapján, a Magyar az űrben rovatban, ahol készülő filmünk egyes részletei is megtekinthetők. ( http://www.dunatv.hu/magyarazurben )
Úr-lessünk és űr-elmélkedjünk együtt!
Godspeed, Charles! Jó (nap)szelet, Károly!
-Tibor